“Igen, valahogy így van: otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár
este. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró
nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem
pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az életet,
az embereket, mindent. Ahol otthon vagy, az az otthon.
Nem kell hozzá sok. Elég egy szoba. Ha tízen vagytok benne, az se baj.
Ha mind a tízen egyek vagytok ebben, hogy haza tértek, amikor este
hazatértek. Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés. Egy egészen
egyszerű állati érzés: hogy ma itt élek. Van egy ágy, amiben alszom,
egy szék, amire leülök, egy kályha, ami meleget ad. És hogy ebben a
körülöttem lévő széles, nagy és furcsa világban ez a kis hely nem idegen
és ma az enyém. Jól érzem magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint
esik az eső, vagy süvölt a szél. És hogy ha ide este bejövök, meglelem
azokat, akik még hozzám tartoznak.
Ez az otthon.
Minden embernek módja van hozzá. Egy szűk padlásszoba is lehet otthon.
Egy pince is. Még egy gallyakból összetákolt sátor is otthon lehet. Ha
az ember önmagából is hozzáad valamit.
Elég egy szál virág, amit az útszélen találtál. Egy fénykép, amit éveken
keresztül hordoztál a zsebedben. Egy könyv az asztalon. Egy
ébresztőóra. Mit tudom én: ezer apró kacat ragad az emberhez útközben.”
-Wass Albert: Otthon
